Milyen jó lenne, ha azt mondhatnánk nyugodt szívvel, hogy ez csak fikció. Bár valóban, Az aleppói méhész egy regény. A történet kitalált. A szereplői viszont, valamilyen formában mégis élnek. Most, amikor közvetlen szomszédunkban is háború dúl és hónapok óta rendületlenül érkeznek menekültek, sajnos nagyon nagy aktualitása van a történetnek. Szíria. Bevándorlók. Elutasítás. Itthon ez az első zsigeri reakció. Mi tudunk mi a szíriai polgárháborúról? Bevallom, én nem sokat. És a könyvben is csak pár mondat szól a politikáról. A többi fájdalom, veszteség, pusztulás… és még: remény. Van-e miért élni, ha az ember elveszíti a számára legfontosabbat? Ha oda az élete? Van-e értelme továbbmenni?
Núri, a méhész, akinek meg kell hoznia azokat a döntéseket, amikbe mi bele sem akarunk gondolni. A feleségével vágnak neki a menekülésnek Szíriából Angliába. A történet váltogatja az idősíkokat, hol a melegben, a méhzümmögésben, virágillatban, boldog kacagásban járunk, hol a rideg, veszélyes és kegyetlen menekültlétben. Mert az emberiség sötét oldala hol máshol mutatkozhatna meg ilyen élesen, mint a legkiszolgáltatottabbak esetében. A regény ritmusa és hangulata számomra hasonló volt a méhek rajzásához. Állandó, ritmusos, döngicsélő. Nem pörgős történet, inkább elgondolkodtató és reális. Egyszerre van meg benne a gyötrelem és a bizakodás. Mert ha megvan akár csak a szikrája is az összetartozásnak, akkor talán van remény.
Az írónő a történet magvát saját élményeiből merítette, amikor munkája egy görög menekülttáborba szólította. Ettől hitelesek és valósak a karakterei, a velük történtek.
Szíria: 2011 óta dúl polgárháború az országban, amelybe már többek között a kurdok az Iszlám Állam és Putyin is beavatkozott.